A falzsalu, sokak számára csupán egy földet megtámasztó, kövekből és dróthálóból álló építmény, valójában sokszor rejt elfeledett történeteket és emberi sorsokat. Egy ilyen titokzatos falzsalu húzódott a mi kisvárosunk szélén, a régi temető mellett. Gyerekkorunkban sokszor játszottunk ott, a kopár domboldalon, és a falzsalu mindig is ott állt, mintha örökkévaló lenne. Szürke kövei mohával borítva, dróthálója rozsdával pettyezve, mégis valahogy impozáns volt a maga egyszerűségében. Soha nem gondoltunk bele, hogy ez a rideg építmény valaha egy emberi dráma színtere lehetett.
A történet akkor kezdett kibontakozni, amikor a városi levéltárban kutattam régi iratok után egy helytörténeti projekthez. Egy poros dossziéban akadtam rá néhány halvány fényképre és egy kézzel írott naplóra. A fényképeken a mi falzsalunk volt látható, de nem a kopár domboldalon, hanem egy virágzó kert szélén, egy csinos kis ház mögött. A napló egy idős asszony, Anna feljegyzéseit tartalmazta, aki a múlt század elején élt a városban. Az írásból lassan kibontakozott egy szívszorító történet.
Anna és a férje, István boldog házasságban éltek abban a kis házban a domboldalon. Szerették a kertjüket, amely tele volt virágokkal és gyümölcsfákkal. Azonban a domboldal instabil volt, és egyre gyakrabban csúsztak meg a kövek, veszélyeztetve a házukat. István, aki egy szorgalmas kőműves volt, elhatározta, hogy épít egy falzsalut a kertjük védelmére. Saját kezűleg válogatta a köveket, és feszítette ki a dróthálót. Napokon, heteken át dolgozott a lejtőn, miközben Anna aggódva figyelte őt az ablakból.
A falzsalu lassan formát öltött, egyre magasabbra és erősebbre épült. István büszke volt a munkájára, látta, hogy a fal megvédi a szeretett otthonukat. Azonban egy nap, amikor István a fal tetején dolgozott, hirtelen megcsúszott egy kő. A férfi elvesztette az egyensúlyát és lezuhant. Anna kétségbeesetten rohant ki hozzá, de már nem tudott segíteni. István a helyszínen meghalt.
Anna élete gyökeresen megváltozott. A ház, a kert, minden Istvánra emlékeztette. A falzsalu, amely a szerelmük védelmére épült, most a tragédia szomorú mementója lett. Anna soha nem bontotta le a falat. Évekig gondozta a kertet, de a falzsalura soha nem tudott úgy tekinteni, mint korábban. A naplójában azt írta: „Ez a fal az én fájdalmam köveiből épült. István keze nyoma van minden egyes szikláján.”
Ahogy az évek teltek, Anna egyre magányosabb lett. Végül ő is elhunyt, és a ház elhagyatottá vált. A kert elvadult, de a falzsalu ott maradt, szilárdan állva az időjárás viszontagságainak. Amikor a régi temető mellett új parcellákat nyitottak, a házat lebontották, és a domboldal egy része a temetőhöz került. A falzsalu azonban megmaradt, elválasztva a sírokat a hajdani kert helyétől.
A napló olvasása közben szinte éreztem Anna fájdalmát és István elvesztésének súlyát. A falzsalu, amelyet gyerekként csak egy egyszerű építménynek láttam, hirtelen megtelt érzelemmel és történelemmel. Most már másképp nézek rá. Nem csupán köveket és drótot látok, hanem egy szerelmi történet, egy tragédia és egy asszony kitartásának néma tanúját. A falzsalu titka nem a kövekben vagy a drótban rejlik, hanem az emberi szív mélyén, az el nem múló emlékezetben. A domboldalon állva, a szürke köveket nézve most már tudom, hogy ez a fal nemcsak a földet tartja, hanem egy elfeledett asszony emlékét is, aki egykor itt élt és szeretett.