Tudod, hogy van az új főnököm már fél éve, na, ő múlt héten egyszer csak odajön hozzám az irodában, hogy Pistikém – így hív mindenkit, mindegy, hogy harminc éve dolgozol ott -, Pistikém, te ismered jól a várost, ugye? Mondom, hát persze, itt születtem. Erre előadja, hogy a férje cége valami nagy üzleti vacsorát akar rendezni, vagy harminc embernek, és keres egy megfelelő rendezvényhelyszín Nyíregyháza területén, de ő még nem ismeri annyira a várost. Megkér, hogy segítsek neki, sőt, menjek el vele körbenézni. Na mondom, ez jó lesz, legalább munkaidőben mászkálhatok. Megbeszéltük, hogy kedden délután elmegyünk megnézni pár helyet. Persze rögtön hozzátette, hogy valami nívós helyet keres, mert fontos üzleti partnerek jönnek. Láttam rajta, hogy ezt nagyon komolyan gondolja, úgyhogy felírtam pár helyet, amit ismerek.
Kedd délután kettőkor jön értem a főnöknő a céges BMW-vel. Beülök, és rögtön elkezdi magyarázni, hogy milyen fontos ez a vacsora, hogy a férje cégének külföldi partnerei jönnek, meg hogy nem lehet mellélőni. Először elvittem a Korona étterembe, tudod, az a nagy hely a belvárosban, ahol minden politikus megfordul. Ahogy beléptünk, láttam, hogy tetszik neki. Elegáns volt, meg minden. Az étteremvezető, akit még gyerekkoromból ismerek, rögtön kapcsolt, hogy itt valami komoly dolog van, úgyhogy előadta a nagy műsort. Végigvezetett minket, mutatta a különtermeket, hogy melyikben hány ember fér el, milyen a hangosítás, lehet-e kivetítőt használni. A főnöknő jegyzetelt, mint egy diák. Aztán jött a menüsor. Na itt kezdődött a móka. Az étteremvezető elkezdte sorolni: libamáj, kaviár, tengeri herkentyűk. A főnöknő bólogatott, én meg csak pislogtam, hogy komolyan kaviárt akarnak adni egy üzleti vacsorán Nyíregyházán? De nem szóltam, mert hát ő a főnök. Aztán megkérdezte az árakat. Amikor meghallotta, egy kicsit meglepődött, de azért azt mondta, hogy ez belefér. Közben én számolgattam magamban, hogy harminc emberrel ez majdnem egymillió forint lesz.
A második hely a Sóstó Szálló volt. Ez már más kategória, tudod, történelmi épület, gyönyörű környezet. Itt már várt minket valaki, látszott, hogy a főnöknőm előre telefonált. Körbevezettek, megmutatták a báltermeket, még a kertet is, ahol nyáron lehet kerti partit rendezni. A főnöknő egyre lelkesebb lett, főleg amikor megtudta, hogy itt már fogadtak külföldi delegációkat is. Én közben azon gondolkodtam, hogy a főnöknő férjének mégis mivel foglalkozik a cége, hogy ekkora felhajtás kell egy vacsorához. De aztán megint jöttek az árak, és ezek még magasabbak voltak, mint a Koronában. A főnöknő azért feljegyezte, de láttam rajta, hogy kezd elbizonytalanodni. Ahogy mentünk tovább a kocsiban, megkérdeztem, hogy pontosan milyen cég ez, akinek a vacsorát rendezik. Kiderült, hogy valami közepes méretű logisztikai vállalat, nem is akkora nagy szám. Mondom neki óvatosan, hogy akkor talán nem kell ennyire elegáns hely. De ő ragaszkodott hozzá, hogy igenis a legjobb kell, mert első benyomás meg ilyenek. Elvittem akkor a Hotel Pagonyba, az is elég fancy hely. Ott viszont épp valami konferencia volt, úgyhogy csak futólag tudtuk megnézni. A főnöknőnek ez is tetszett, de már látszott rajta, hogy kezd belefáradni.
Végül mondom neki, hogy van még egy hely, amit érdemes megnézni, bár ez talán egyszerűbb, mint amit keres. A Tirpák Csárda a város szélén, autentikus hely, de nagyon jó konyhával. Először vonakodott, hogy csárda, az nem túl egyszerű? De azért eljöttünk. Amikor beléptünk, rögtön más világ fogadott. Fagerendás mennyezet, cserépkályha, népi motívumok a falon. A tulajdonos, a Jóska bácsi személyesen fogadott, mert őt is ismerem régről. Elmondtuk, miről van szó, ő meg rögtön lelkesen kezdte magyarázni, hogy náluk már sok üzleti rendezvény volt, magyarok, németek, még japánok is voltak. A főnöknő kicsit szkeptikus volt, de amikor megkóstolta a házi zsíros kenyeret lilahagymával, amit a Jóska bácsi hozott, elkezdett oldódni. Aztán megmutatta a különtermet, ami modern technikával volt felszerelve, de megőrizte a hagyományos hangulatot. És amikor előadta, hogy milyen menüt tudnak: igazi magyar ételek, de nemzetközi színvonalon tálalva, a főnöknő kezdett érdeklődni. Az ár? Harmada volt a Koronának. A főnöknő hazafelé csendben volt. Aztán egyszer csak megszólalt: tudod, Pisti, lehet, hogy ez a csárda nem is rossz ötlet. A külföldiek biztosan értékelnék az autentikus magyar hangulatot. Mondom neki, hogy a Tirpák Csárdában mindig kiváló a kiszolgálás, és a Jóska bácsi mindent megtesz, hogy minden tökéletes legyen. Másnap bent az irodában megkérdezett, hogy szerintem melyik lenne a legjobb. Őszintén megmondtam, hogy ha engem kérdez, a csárda. Nemcsak az ár miatt, hanem mert ott van valami különleges, amit máshol nem kapnak meg a vendégek. Két héttel később volt a vacsora. Tudod, hol? A Tirpák Csárdában. És állítólag a külföldi partnerek el voltak ragadtatva. A főnöknő másnap külön megköszönte a segítséget, és azt mondta, hogy életében nem evett még ilyen finom gulyást. Na, azóta is emlegeti néha, hogy milyen jó volt a választás. Szóval tanulság: néha az egyszerűbb megoldás a jobb. Mit gondolsz, jól tanácsoltam?